Vélemény #35+36+37+38+39+40+41

Gail Carriger
Soulles - Lélektelen (Napernyő Protektorátus 1.)

Alexia ​​Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. 

Elsősorban azért, mert nincs lelke. 

Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig talján, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt. 

De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire. 

Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit? 
És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?

Első résznek nem is annyira vészes, ez a könyv, ami miatt én egyébként csak félve mertem neki kezdeni. Valami mindig visszatartott, de hogy mi azt nem tudnám megmondani. De aztán amikor a barátnőm már egy jó ideje ajánlgatta nekem, végül úgy döntöttem, hogy üsse kő. Nem bánom, hogy elolvastam. Mert tetszett. Bár nem teljesen. Volt amit keveselltem. Volt amit sokalltam, vagy inkább adott részeknél/jellem s hely leírásoknál szívesebben átugrottam volna, csak hogy tudjam a folytatást, Nekem annyira nem jött át ez a nyomozás feeling… Egy olyan karakternél, mint amilyennek Alexia-t volt alkalmam egy kicsit megismerni, azért több, hogy is nevezzem?! – kotnyeleskedést vártam volna el. Több borsó törést a gróf orra alá.
De ettől eltekintve, én is úgy vélem, hogy az írónőnek azért az urban fantasyt a steampunkot és a viktoriánus kort sikerült annyira megfognia, s megragadni, hogy az tetszetős legyen.
Ezzel a 'lélekszipoly' változatossággal, valami újat, egyénit sikerült összehoznia a vámpírok és vérfarkasok világában, amit elénk tárt. Ami nekem különösen tetszett is.

S bár reménykedtem abban, hogy a végére a szívembe férkőzik majd Lord Maccon, de sajnos ez nem így történt. Nem mintha utálnám, sőt egyelőre most még csak azt tudnám mondani rá, hogy kedvelem a karakterét, s csak remélni tudom, hogy a folytatásban eléri nálam azt a szintet, hogy esetleg bele is zúgjak.

Alexia is még csak egy kedvelt karakter nálam, hiába bátor, kotnyeles és makacs. De valami még nála is hiányzik nekem… de hátha ő is hasonlóképp mint a Conall, közelebb érződik majd a folytatásban.

Viszont együtt, kettejük párosát valamennyivel sokkal közelebb éreztem magamhoz…

És hogy kedvenc mellékszereplőkről se feledkezzek meg, mert bizony vannak. Ketten is. Lord Akeldama, aki vámpír mivoltaként egész különc karakter, aki már az elején elnyerte a kedvenc mellékszereplők címét ebben a könyvben. Kíváncsian várom az újabb jeleneteit a folytatásban, mert egy ilyen különc, de színes, vicces és igaz barát, mint amilyen ő is, kell hogy olvashassak, mert kihagyhatatlan egy karakter. Én úgy vélem. Akárcsak Lyall professzor is, aki bár mondhatni, hogy szöges ellentéte Akeldama-nak, azért ő is ugyanolyan kulcsfontosságú szerepet tölt be mint a történet, mint a magam egyik kedvenc karakterének szerepébe, mint maga a két főszereplő, Alexia és Maccon. :)

Hamarosan rá is vetem magam a folytatásra, e rész után, már nem kétséges, hogy olvasni fogom majd. :)

Anne L. Green

A remény hajnala

Amy Avenst Tennessee egyik nyugodt kisvárosából San Francisco zajos forgatagáig űzi zaklatásával egy férfi. Itt kezd új életet: karriert építeni, tanulni és felejteni szeretne.

Jelentkezik álmai cégéhez, de már az állásinterjún szembesül leendő főnöke, Matthew Johnson arrogáns és kiállhatatlan stílusával. Amy úgy dönt, felveszi a kesztyűt, így már az első nap elkezdődik a harc kettejük között. A folyamatos csipkelődések, szurkálódások ellenére vonzalom ébred bennük egymás iránt, amelyet megkísérelnek elnyomni.

A sors is újra meg újra próbák elé állítja őket. Mindkettejük múltja tele van fájdalmas sebekkel, s Matt képtelen megbocsátani önmagának.

Amy hajthatatlan, de vajon a szerelme megadhatja-e a feloldozást Mattnek, hogy végül egymásra találhassanak?
És a múlt engedi-e a felejtést?

Az 'Eltitkolt múlt'-hoz képest, nekem Amy és Matt története sokkal jobban tetszett. Kifejezetten tetszett, hogy a főnök vs. alkalmazott között szőtt viszonyt, kapcsolatot ennyire élvezhetőre írta meg, ahogyan azt volt alkalmam olvasni. 

S kimondottan örültem annak, hogy Matt itt még az a zárkózott, makacs ember. Persze Alexék történetében is az volt, de itt azért mégis másabb volt. Jó volt megismerni őt, ahogyan Amy-t is. Akit végtelenül megkedveltem. Ezek ketten, jól az emberükre találtak a másikban. :)

Igaz az olvasása során felmerült bennem az a kérdés, hogy nem lehet e, hogy előbb ezt kellett volna elolvasnom, és nem az Eltitkolt múltat… de rájöttem a végére, hogy egyáltalán nem bántam meg ezt így. Nekem így volt ez jó.
Őszintén szólva, Amy és Matt párosát jobban is bírtam, ebben meg egyenesen szerettem.

Tetszett, hogy egy kivételével, egyébként több közhelyiséget, sablonosságot a főnök-asszisztens kapcsolatba nem vitt bele Anne. És nem rögvest egyenesen csapott bele a lecsóba, azaz boronálta össze őket. Ha nem szépen lassan, fokozatosan. És bár nem szeretem, ha egy könyvben több hónapnyi ugrás szerűséggel találom szembe magam az egyik pillanatról a másikra, és utána csak mesélést kapok arról, hogy mi történt ez idő alatt. De ebben ez a hat hónapos ugrás, kifejezetten tetszett, s értelmet is adott, s nyert is nekem. :)

De ami miatt még sem tudtam a moly-on megadni az 5 csillagot, az két ok miatt miatt van.

Az első, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem éreztem át a könyvön, hogy ez az első könyve ami meg jelent Anne-nek. S bár nekem maga a történet menete és szála jobban megfogott mint a harmadik könyvének, mégis éreztem rajta a kidolgozottság hiányát, főleg meg a végén – és persze a közepénél is éreztem azt, hogy az egyik csőbőrből a másikba került hirtelen a történet eseményessége. Nem éreztem azt, hogy lett volna egy nyugis – pihisebb rész, jelenet. Mondjuk ezt a közepe felé éreztem meg a végén.
A másik, pedig az amit Matt Mandyvel tett, csak hogy még inkább elűzze magától Amy-t. Oké, hogy bevált végül is a terve. De nekem ez annyira nem tetszett benne… s ha őszinte akarok lenni, akkor ez helyett mást is biztos kitudott volna találni Anne. De ez, valóban közhelyesnek és sablonosnak tűnt ez a jelenet nekem… :/ :(

De ettől eltekintve, nekem tetszett ez a könyv. S ez miatt, tuti, hogy adok még egy esélyt a harmadik könyvnek, miképp, hogy majd azt újra olvasom majd. :))))

Delphine de Vigan

No és Én

Lou ​​tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe. 
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.

No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje.
No bizalmatlan, vad, keserű.
No az utcán él. Hajléktalan.

Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott.
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte.
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban.
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.

Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal?
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó? 

Ez az a könyv, amely minden évben arra kényszerít, hogy legalább egyszer, de biztos, hogy újra olvassam.
Ami valóban anbak a kesernyés kivitelezésével és egyben szívmelengetős érzett érzésével vált ki nálam sikeresen minden eggyes adandó alkalommal az író.
Maga az a szál, az a téma amit megragadott és ahogyan azt levezette nekünk Lou szemszögében… Engem letaglózott, s ki ia facsart kissé érzelmileg, most is.

De ami miatt még mai is csak négy és fél csillagot adtam a könyvre, az Lou szülei miatt volt. :$ :-/
De továbbra is az egyik olyan könyv ez nekem, amelyet újra és újra olvasok majd, eztán is….

Amanda Quick

Menyasszonyt bérelnék

St. ​​Merryn grófjának nőre van szüksége. Szándékai merőben gyakorlatiasak – egy értelmes és elfogadható külsejű hölgyet keres, akivel néhány hétig mint jegyesével jelenhetne meg az előkelő társaság rendezvényein. A megoldás egyszerűnek tűnik: csak fel kell fogadnia egy társalkodónőt, aki busás díjazás ellenében bizonyára szívesen eljátssza majd a menyasszony szerepét. 

Csakhogy a megfelelő jelöltre rátalálni sokkal nehezebb, mint gondolta. Már le is mondana tervéről, amikor a sors összehozza az igen határozott fellépésű és talpraesett Eleonora Lodge-dzsal. 

Mivel a lány szorult anyagi helyzetében éppen társalkodónői állást keres, elfogadja a gróf ajánlatát. 

Ám hamar megtapasztalja, hogy a férfi Rain Street-i otthonában igen különös dolgok történnek, munkaadója bizony rejteget néhány veszedelmes titkot a világ elől. De Eleonorát kemény fából faragták, nem szalad el a veszélyes kalandok elől: rövid idő alatt igazi társává válik a férfinak nagybátyja gyilkosának felkutatásában. 

És a közös nyomozás során St. Merryn grófja is rájön valamire: bizony, létezik ezen a földön olyan nő, aki még az ő józan és gyakorlatias szívében is képes vad szenvedélyeket ébreszteni.

Imádtam!!! Quick-től az eddig olvasott könyvei közül, nálam eddig ez viszi a legmagasabban a pálmát. :-)

Amanda eme könyvénél sem szűkölködött az izgalmakkal, a rejtélyekkel/titkokkal, ahogyan a humoros szenvedélyes pillanatokkal. Aminek én csak örülni tudok. :-)

A karakterek pedig, legyenek azok pozitív avagy negatív szereppel felruházva, egytől -egyik nagyon jól lettek belekalkulálva ebbe a könyvbe.
Különösen Arthur és Elenora. Akik remek párost alkottak. Avagy a mellékszereplők Bennett és Margeret, akiket a szívembe sikerült zárni. Vagy akár maga a rossz fiú…akinek egészen a végéig rejtve volt a kiléte… Ami külön tetszett nekem. Örültem, hogy a kilétére csak a végén derült fény, mert így csak még izgalmasabbá vált számomra a történet. :-)

Garantált, hogy újra olvasós lesz. ;-) :-)

Amanda Quick

Különös kérő

„Esküszöm, St. Ives, hogy még soha nem volt olyan komisz alkalmazottam, mint maga. Csupa zűrzavar minden, amihez nyúl. De válaszolok a kérdésére: maga tetszik nekem.” 

A vonzó és okos Charlotte Arkendale bizonyos abban, hogy érti a dolgát. Házasságkötési ügyekben tapasztalt tanácsadó: csalhatatlannak számít annak eldöntésében, hogy ki a megfelelő kérő és ki nem az. 

Hanem Mr. Ives rejtélyén sehogy sem tud eligazodni… A széles vállú égő tekintetű, tudományokért rajongó férfi titkárnak jelenkezik Charlotte-nál. Vajon mi a terve? Talán, hogy közelebb férkőzzön a gyönyörű és elérhetetlen Charlotte-hoz? Vagy Charlotte egyik ügyfelének különös halála keltette fel a figyelmét? 

Ismételten csak egy újabb remek művet olvashattam Quick-től, aminek én csak örülni tudok. Ameddig ez így is megy, nekem az csak külön boldogság.

Téveszthetetlen a stílusa az írónőnek, amit ebben a kötetben is szintúgy megmutatott.
Szerethető történet, szerethető fordulatokkal – még a rosszakat is szerettem –, és persze szerethető karakterekkel.
Rendkívülien tettszett benne az, hogy most a férfi karaktert nem úgy ábrázolta, írta le, mint akiért minden nő oda van, és aki bármelyik nőt megkaphatná, ha csak szeretné.
Hanem egy olyan férfi karakterként, aki kicsit különc, akit inkább elkerülnek – amit ő nem is bán –, mivel hogy őt leginkább a kémia tudomány foglalkoztatja. És bár nem szeretem a kémiát, de azt kell, hogy mondjam, egy párszor, őszintén csak ámultam én is azon, nem csak Charlotte, hogy mikre nem volt képes ezáltal Baxter, ezzel a kémiai tudományosságával. :) És az, hogy Charlotte odafigyelt rá, sőt mi több felnézett rá ezért, csak még inkább összehozta őket, ahogyan a közös nyomozás is, amely nagy főszerepet játszott a történetben. :)

És imádtam, hogy bár tudtam az idegen kilétét már az elejéből sejtvén, mégis tudott vele kapcsolatosan meglepetést okozni nekem Quick, ami miatt + ráadásként lett meg az a bizonyos 5 csillagocska. :)

Három szóval: Imádtam, ezt is! :)

Lainey Reese

Asztal három főre

Két falatot harapott a Nagy Almából. 

Riley Ramirez tudta, az egész élete megváltozik, amikor New Yorkba költözik. Arra azonban nem számított, hogy már a városban töltött első éjszakáján bekövetkezik. Első látásra őrjítő vonzalmat érez egy éjszakai klub tulajdonosa, Kincade Marshall iránt, ami a másik fél részéről is azonnali viszonzásra talál. Amikor rájön,  hogy a férfi, aki ízig-vérig dom, teljes megadást vár el tőle, még akkor is, ha arról van szó, hogy behódoljon a legjobb barátjának, Trevor Weelingtonnak, készségesen, sőt buzgón veti bele magát a szexuális kalandozásba. 

Cade és Trevor a barátságuk kezdete óta megosztottak mindent, beleértve a nőket is. Most viszont egyetlen Riley-val töltött éjszaka elegendő, és rájönnek, ő álmaik hölgye. Teljes érzéki fegyvertárukat bevetik, hogy meggyőzzék, többről van szó holmi alkalmi kalandnál.

Alighogy Cade és Trevor Riley-ra irányítja a figyelmét, valaki a tudtukon kívül támadást intéz a törékeny kapcsolat ellen, és mire rájönnek, már majdnem késő. Az illető célja Riley halála. A barátok, akik az „igazi” megtartásáért harcoltak, hirtelen kénytelenek a nő életéért küzdeni.

Én ezt már én korábban olvastam már, és ahogyan akkor is, most is ugyanúgy megfogott. Ugyanúgy olvastatta magát. Ugyanúgy lekötött, és ugyanúgy a rabjává tett.
Ma reggel jutott egyébként az eszembe ez a könyv, vagyis a tartalma… hogy igen, van ilyen könyv… s olvastam is már, csak hirtelenjében a címe nem jutott az eszembe, de aztán kutakodtam kicsit, s az eszembe jutott, majd megkerestem s újra kézbe vettem… és persze, hogy újra megint elolvastam.

Bár alapjáraton véve is az én szívem leginkább ebben a műfajban az olyan könyvekért van oda, amelyben csak egy fő férfi karakter (domináns) van, s nem kettő… De ebben különösen imádtam, hogy kettő volt. Mind a két férfi főkarakter elrabolta a szívemet.
Lehet, hogy mocskos… lehet, hogy kissé… khm… pornó feeling-et avanzsál, mutat be… de ha belekukkantunk a háttérbe, amit rejt is ez a könyv, könnyen azon kaphassuk magunkat észre, hogy ez a két férfi nem csak egyszerre osztozkodnak egy nőn… de tudják is őket értékelni, s meg is becsülni… És szívből szeretni, ahogyan Riley-t is.

Imádtam, hogy számukra elsősorban Riley kívánságai, vágyainak beteljesülése volt az első. És, hogy bármit megtettek volna érte.
És az, hogy Riley pedig egyformán elfogadta az ő életstílusukat, s egyformán szerette is mind a két férfit… nos, ez nálam hatalmasat dobott a történet színvonalán.
Az ő hámosuk, és az ő szerelmük az erotikus BDSM-es jelenetekkel, nálam abszolút megérte azt az 5 csillagot, amely mellé persze társult az is, hogy a végén beleszőtt Lainey egy kis krimi szálat is, amely csak még inkább dobott nekem a történeten. :)

Marie Desplechin

Sehogy se jó! (Totál Titkos Naplóm 1.)

„Február ​​12. – Tíz másodperc. Ennyi sem kell, hogy az ember tönkretegye az életét. Ha valaki, akkor én tudom. Egy perce sincs, hogy megtörtént. Épp odaértem a lépcsőházunk bejárati ajtajához – egyik kezemben egy átlagos bagettel, a másikban némi apróval –, amikor a semmiből egyszer csak ott termett előttem a Névtelen Szépfiú. Alig öt centiméter választott el bennünket egymástól (ő épp elhagyni készült az épületet, én pedig belépni az ajtón, úgyhogy majdnem össze is koccant a homlokunk). Igéző szemével derűs pillantást vetett rám, mire én lesütöttem az enyémet a tekintetem, mondhatni, a föld alá hatolt, jó mélyre, valahová a csatornarendszer és a gázvezeték közé. Egyszer csak barátságos hang csendült az esti levegőben: – Nahát! Aurore! Jól vagy? – Vagy ezer évig álltam ott tátott szájjal, mire nagy nehezen erőt vettem magamon, és a képébe üvöltöttem: – Vuá! Köci! – Igen. Szó szerint ez hagyta el a számat.” 

Egy kamaszlány viszontagságai, kesergései, kalandjai. Csípős, szúrós, maró. Fergeteges.

Ahogyan a cím is ábrázolja, a főszereplőnek Aurorának semmi sem volt éppen sehogy se jó. Mindig volt valami, amiből kiábrándult. De lényegében véve teljesen egy átlagos lány. Aki az egyik pillanatban fülig szerelmes tud lenni, a másikban meg kiábrándul az illetőből. Az egyik pillanatban próbálkozik valamivel, mint pl. hogy felkeltse a családja figyelmét, s érdeklődését, a másikban meg inkább hagyja őket a fenébe. A harmadik pillanatban próbálkozik csak a tanulással, de utána feladja és visszaesik arra a szintre, amelyben megismerhettük a könyv elején.
Feltehetően észre lehet venni, hogy ez egy kezdő lány naplója – Aurorára gondolva –, amivel ő is tisztában van, hogy amiről ír nem feltehető legesen égbe menő, hosszú sztorizgatásokról van szó. Ahogyan abban is tisztában van, hogy ő ezt csak azért írja, hogy elüsse valamivel az időt. Még akkor is, ha csak annyit ír, hogy semmi…
A családja érdektelensége időnként helytelen fejcsóválást váltott ki belőlem. Mert szinte szó szerint, bármivel is próbálkozott Aurora, nem igazán hatotta meg őket… mintha, tényleg csak egy felesleges kolonc lenne a nyakukon, és csak a család legkisebb és egyben legokosabb gyereke érdekelnék őket…
A nagyszülők olyan semmilyen karakterek voltak számomra… bár a nagyi próbálkozott, de valahogy azt nem éreztem igazinak.

A barátnőkről meg, nos… borzasztóan örülök neki, hogy az én barátnőim nem ilyenek. S hogy nem is voltak ilyenek se, a régiek se. Ennyire, kissé érdektelenek. Leginkább csak önmagukkal törődőek, mint pl. Lola…
Samira meg olyan, hol meleg, hol hideg, s hol megint meleg szintet vivő vonalat húzott nálam be… De a két barátnő közül, egy-két fokkal őt gondolnám az igazibb barátnőnek, mintsem Lolát… Bár, bármi megtörténhet a folytatásban. 

Marie Desplechin

Minden az agyamra megy! (Totál Titkos Naplóm 2.)

„– Még soha életemben nem hallottam rosszabb, unalmasabb és ártalmasabb zenét attól, amit a bandáddal játszotok. 
Mire Areski összeroskad, és a hasát fogva fetrengeni kezd a homokban. Pont, mint a Ryan közlegény megmentésében. Talán épp itt, a parton fog kipurcanni. Aztán mikor már eltökélem, hogy egy rúgással megszabadítom a szenvedéseitől, nagy bánatomra Samira és Hélène félbeszakítanak. Arcukon enyhe irigység tükröződik, amint éppen felénk tartanak. 
– Ti meg miről dumáltok? – faggatózik Samira. – Úgy fest, jól mulattok. 
Areski feláll, megtörli a szemét és rám bök az ujjával. 
–Miatta van! – nyöszörgi. – Halálra röhögöm magam, annyira vicces a csaj. 
Klassz. Szereztem egy új, mazochista barátot. Totál bámulatba ejtem. Odáig van értem, nem kérdés." 

Egy kamaszlány viszontagságai, kesergései, kalandjai. Csípős, szúrós, maró.

Aurora megint csak hozta a formáját. Szinte magam előtt láttam, az egész könyv/naplót, ahogy megelevenedik. Azért annak örültem, hogy Ancelin segítségével, egyre jobb lett matekból, ahogyan annak is, hogy végül a Londoni kiránduláson, összebarátkozott az 'új osztálytársaival'. :)
A nagyszülőket sikerült megkedvelnem, s kicsit meg is szeretnem őket. Kicsit furák, kicsit hóbortos a nagyi, de egyáltalán nem zavart. Főleg, meg hogy egy épp eszű, normális karaktert nem tartalmazott ez a kötet se. :D
A szülőkről továbbra is fenntartom a véleményemet, amit az elsőben reagáltam rájuk. És ugyanígy lettem a barátnőkkel is, Lola-val és Samira-val is. Az utóbbi, nagy csalódás volt számomra. Több reményt fűztem ahhoz, hogy vele Aurora jobban kifog jönni, s tán, hogy igaz barátnő lesz belőle… Sokszor csak meresztettem a szememet a reakcióján… főleg meg akkor amikor még ő volt kissé berágva valamiért Aurorára… Akárcsak Lola…

Már csak Areski-ben bíztamm (aki bár, tényleg néha váratlan pillanatokban neveti el magát, mégis tudtam rajta nevetni, hogy olyankor nevet, amikor épp semmi vicces nem történt :D ), hogy általa végre Aurora is rálel az igazi önmagára, arra a lányra, aki végül boldog, 'elégedett' befejezést kap. :)

Marie Desplechin

Vigyázz, kész, elmebaj! (Totál Titkos Naplóm 3.)

Areski kitalálta, mi legyen a banda neve: Hófehérke és a hét törpe. Nem mintha nem tetszene Hófehérke szerepe, de a fiúk mindössze öten vannak, úgyhogy véleményem szerint ezt kár is tovább ragozni. Csakhogy Areski szerint ez pont olyan, mint a három testőr esete. Pont ez benne a poén. A poén? 
– Gőzöm sincs, miről beszélsz. 
– Hát a három testőrről. 
– Mi van velük? 
– Csak az, hogy igaziból négyen voltak. 
– Honnan tudod? 
– Te nem olvastad a könyvet? 
– Miféle könyvet? 
– Hát A három testőr-t? 
– Ez a címe? 
– Igen, ez a címe. Mi más lenne? 
– Nem is tudom… mondjuk a szerzők neve? 
Tele van már a púpom a sok könyvvel, amit nem ismerek. 
Areski fetrengett a röhögéstől. A többi törpének is elmesélte a történteket, szép sorjában, ahogy megérkeztek a bányából, és persze az összes remekül szórakozott rajta.

Pár aprócska negativitástól eltérve – a könyv részéről –, erre az utolsó, befejező részére, mégis megadtam azt az 5 csillagot, amit az első két résznél nem tettem meg.
Terjedelmesebb volt az egész könyv/napló maga, az első kettőhöz mérve. Aurora többet írt le a naplójába most ebben a könyvben. Több olyan részről, jelenetről adott leírást, amely által teljes más megvilágításba kerültek a körülötte lévők. Jó érzés volt végre, a szülők olyan érzékeny, s figyelmes oldalát is látni, amit az első két részből hiányoltam. Örültem, hogy valamelyest bár nem teljesen, de mégis most odafigyeltek Aurora-ra. S, hogy annak, hogy szeretik, s fontos nekik, a jelét is adták… bár fura módon… De mégis, jó volt arról olvasni, hogy nem csak a család legokosabb és a legtöbb dologban jól teljesítő lánykája van mindig a központban, hanem most itt azért Aurora-nak is kijutott végre az a szerep, hogy rá is felfigyeltek a szülők.
Aurora nővérét, ebben a kötetben most jobban bírtam. Ami erősen annak tudható be, hogy anya lett. Nem hiába szokták azt mondani, hogy az anyaság a legtöbb esetben, a pozitív oldalára tudja változtatni egyes embereket, s hogy komolyabbá is tegye. :)

Hát a barátnőkről… nos… bár hiába többször bukkant fel most ebben a kötetben Lola… továbbra se lopta be magát a szívembe… Legtöbbször, az volt róla a véleményem, hogy kicsit inkább rossz hatással van Aurora-ra… s őszintén szólva, párszor idegesített is a karaktere… Ez utóbbit, hasonlóan éreztem Samira-nál is… :(

S a barátokról röviden… ugyanis Areskinak köszönhetően, meg az új osztálynak köszönhetően, sikerült további barátokra is szert tennie, akiket már sokkal inkább sikerült megkedvelnem.
De leginkább David-et és Tom-ot, akivel Aurora egy együttesbe került, Areski-val és még két másik sráccal.
Őszintén, Areski-t hol szerettem, hol utáltam ebben a részben… :)

S végül Aurora-ról is pár szót… A harmadik és egyben befejező részre, sikerült elérnie azt, hogy ne csak megkedveljem, de meg is szeressem a karakterét. Jobban élveztem a humorát, s a kedveskedésekre való reagálását, és azt, ahogyan a keresztlányával, a kis Rosette-el bánt. :)
Megvallom, hogy sokáig azt hittem, hogy majd Tom-mal fog összejönni… legalábbis a jelek szerint… de azt, hogy végül David-del jött össze, nos TOTÁL megdöbbentett. De végül elfogadtam ezt, mert TOTÁL aranyos párost alkottak a végére. :)

Tizenéveseknek ajánlom nagyon, azzal a hozzáfűzéssel, hogy bár nem egy SzJG, s nem is egy Hűvösvölgyi suli, de mégis a második könyvtől, a harmadik kötetig egyáltalán nem fogja megbánni, ha elolvassa ezt a sorozatot.
De ugyanígy mindenki másnak is ajánlom. Ugyanis más nem, egy kis nosztalgia kedvéért. :)

R. Kelényi Angelika

Szulejmán és a magyar udvarhölgy (Szulejmán és a magyar udvarhölgy 1.)

Izgalom ​​és romantika Szulejmán udvarában. 

Szulejmán 1541. augusztus 29-én elfoglalja Buda várát. Ezen a napon nemcsak a magyar történelem, hanem egy fiatal lány élete is hatalmas fordulatot vesz, amikor uralkodói utasítására ő kíséri a gyermek János Zsigmond királyt a szultán táborába. 

A húszéves Illésházy Anna csak külsőleg tűnik egyszerű nemes lánynak, valójában egy különleges udvarhölgy, rendkívüli tudással és kemény feladattal, mellyel Izabella királyné és a király gyámja, a furfangos diplomáciai zseni, Fráter György bízta meg. Mindent megtesz, hogy maradéktalanul teljesítse a megbízatását, ezért kalandos úton beépül a szultán háremébe. 

A bátor magyar lányt nap mint nap új feladatok elé állítja a sors, és döntenie kell, hogy a rá rótt kötelesség, vagy az igazság és a szerelme fontosabb-e számára. 

A Szulejmán és a magyar udvarhölgy R. Kelényi Angelika első történelmi eseményeken alapuló romantikus kalandregénye. Hazugság, gyilkosságok, nőrablás, intrika és halálos szerelem a török félhold árnyékában, a magyar történelem vérzivataros időszakában.

Előfordult már veletek az, hogy amikor elsőnek szembe találkoztok egy olyan könyvvel, amelyre ti azt mondjátok, hogy: Oké. Lehet, hogy másnak ez a műfaj, stílus tetszik, s biztos, hogy is, hogy elfogja majd olvasni, de ti meg nem éreztek rá kényszert? Még azután se, hogy belebotlasz itt, ott, amott?! Legyen az szó egy könyves boltban, egy könyvtárban vagy akár valamelyik netes oldalon?! De ti inkább tovább mentek, avagy tekertek… S mind ezt odáig művelitek, mígnem egyszer csak valamilyen különös csoda folytán, ennek az éppen adott könyvnek a címe, vagy akár maga csak a borítója annyira magához vonz titeket, hogy nem tudjátok ott hagyni, hanem inkább magatokhoz veszitek, majd a kölcsönzés vagy fizetés után pedig hazaviszitek magatokkal, s belekezdtek az olvasásába?!

Mert velem ez volt a helyzet ennél a könyvnél.
Nem akartam én ezt elolvasni. Azért nem mert, engem ez a Szulejmános téma soha nem izgatott, s nem is érdekelt. De amikor legutóbb belebotlottam ebbe a könyvbe, egyes egyedül a borító volt az, ami, amely miután megfogott, nem akart elereszteni. Oké, valószínűleg más egy átlagos, tegyük, fel szépnek titulálja, de engem különösen az a két szempár fogott meg. Mintha a borító lévő női szempár babonázott volna meg… ami elég furán is hangozhat. De tényleg ez fordult elő velem.
S akárki is alkotta meg ezt a borítót, ezzel a szempárral… minden elismerésem neki. Könnyborítón, ha eddig egyszer vagy kétszer, ha megfogott volna a rajta lévő tekintet, szempár… S most már ez is köztük van az biztos.

Na de, hogy rátérjek a könyv tartalmára is…

Azt már említettem is fent az előbb, hogy ez a Szulejmános téma, engem különösképpen soha nem foglalkoztatott, s nem is tudott lekötni, vagy hasonló.
Viszont ahogy elkezdtem, – bevallom, érdeklődéses figyelemmel követtem végig a sorokat.
Érdekesnek érződött már az elején, eleve azzal, hogy Anna megjelent a színen, a királyné kérésére. Tetszett az a karakter, amelyet köré épített, s amivel felruházta az írónő. Ahogyan az is, hogy ő másképp értelmezte a körülötte lévők viselkedését, amellyel egyöntetűen a helyes következtetést is vonta le.
Tetszett az, hogy nem alélt el a nagyságos Szultántól, és hogy nem is ijedt meg tőle. Bár először magából a címből kiindulva, azt hittem, hogy Anna is egy lesz majd esetleg a Szulejmán ágyasai közül… aki esetleg még annál is több lehet majd neki. És őszintén szólva, amikor azon jeleneteknél tartottam az olvasásban, ahol ők beszélgettek… nos, ha nem tudtam volna már közben a Demirhez fűzött érzéseiről Annának, totál elhittem volna, hogy ő lehet az a lány, aki tényleg tiszta szerelemmel viseltethetne a Szultán iránt, aki viszont ugyanígy viszonozhatná az érzéseit.
Ez olyan kis csavar benne, hogy ha filmben látnám… avagy ilyen pillanatoknál kapcsolódnék bele éppen, akkor hittem volna el csak igazán, azt, amit az imént felvezettem.

Különösen örültem annak, s tetszett is az, hogy nem maradtak ki az ármánykodó, nem megbízható karakterek is. S, hogy ugyanúgy meglettek ragadva a karakterük, természetük, mint ahogyan azt volt alkalmunk pl. egy – egy történelmi óra során, egy történelmi könyv során, egy történelmi filmek során, vagy éppenséggel a ma már figyelemmel követhető Szulejmán, avagy Szultána c. sorozatban, megfigyelni, s megismerni.
De, hogy őszinte legyek… ennél a könyvnél félre tudtam rakni az e műfaj által iránt érzett ellenszenvemet, és mindenféle negatívitásomat. Ahogyan azt is félre tudtam tenni, hogy Szulejmán az a történelmi török alkat, karakter, aki igencsak nagy háremiséggel rendelkezik – ami miatt én mindig is nagyon ellenszenveztem vele. Engem mindig zavart, hogy több nő is a rendelkezésére áll, lesve s arra várva, hogy ők mikor kerülhetnek sorra. Evvel viszályt keltve e nők között… hiszen mindig akad köztük egy-egy olyan nő, leányzó, aki csak is a magáénak akarja tudni a Szultánt… csak, hogy ő neki is részese lehet annak a hatalomnak, amelyben a Szultánának van, s lehet. Mint ahogyan ebben Hürem is mutatta, amikor Anna Szulejmánnal és az embereivel, eljutottak a palotába… Hürem-től azt kaptam, amire vártam, s amire számítottam. Örülök, hogy hű maradt a Szultáná karakteréhez Angelika, mert ettől lett hitelesebb az ő szerepe ebben a könyvben. Az a számító, fenyegető pillantások és célzások… Nagyon jól lettek időzítve. Aminek örvendezhető az, hogy Anna két lábon tud járni a földön, bár azért a Demirhez fűződő szerelmi viszonyát is megértem. De fő, hogy nem feledkezhet meg arról, hogy miért is van ő ott… S hogy mi is az első létszámú fontosság, amit véghez kell vinnie… Még akkor is, ha ezért súlyosabb árat is fizetett, mint ha lebukott volna…

S mind eközben az elejétől a végéig folyamatosan fenn maradt a figyelmem, miközben az olvasással tovább haladtam, egyre izgalmasabb részek tekintettek rám a lapokból, amelyeket úgy ittam, mint a szomjazó a vizet, s úgy faltam, mint egy kiéhezett medve… – már amikor tudtam időt szakítani az olvasásra, mert folyvást valaki (k) vagy valami mindig közbe zavart, ezért is haladtam oly lassan a könyvvel -. :$
S ez idők alatt, egyszer sem éreztem azt, hogy leakarom tenni, mert annyira vitt magával a történet, és az az izgalom érzettsége, hogy mégis hogyan folytatódik, mi lesz még itt, miként, vagy, hogy fog Anna kiszabadulni a haramiák fogságából, hogy még magamon is meglepődtem, hogy annak ellenére, hogy nem akartam elolvasni korábban, most meg azon voltam, hogy: Ne! Még ne érjen véget ez a könyv, ez a rész! Még olvasni s magam előtt akarom látni még egy ideig a történéseket.

És az izgalom mellett, éreztem szívet tépő pillanatokat, borzongásokat is, melyekre szintén nem számítottam volna, hogy érezhetem majd ennél a könyvnél is. De megtörtént. A kis Borikáért, meghasadt a szívem. Könnyek szöktek a szemembe, s bár tudtam, hogy nem élheti túl, mégis reménykedtem a csodában… majd amikor eltávozott az élők sorából, és az anyja szomorú mosollyal még azt mondta neki, hogy nem sokára követi őt – egy újabb hasadás –, majd amikor felordított és azt, ahogyan ezt a jelenetet levezetted Anna szemszögéből, még magam is megborzongtam ennek történésére. És amit még hozzá is fűzött Anna, hogy bár nem tudja milyen elveszíteni egy gyermeket, de hogy azt a hangot nem fogja elfelejteni, azt el is tudom hinni… Egy gyerek elvesztése már magában is fájdalmas kín lehet, hát még látni is azt, hogy valaki hogy s miként veszíti el azt…

A szerelmi vallomás nagy kedvencem lett benne… nem közhelyes, sem pedig sablonos… ha nem, olyan, mint amilyent az olvasó, mint jelen esetben saját magam is, simán kitudott nézni belőlük, s amit jobban hozzájuk is tudtam illeszteni.
És eztán jött megint az a rész, amikor újfent ismét kibuggyant akarva-akaratlanul is egy – két könnycsepp a szememből. Vagyis amikor Anna szíve összeszorult azért, amiért becsapja Demirt, s hogy lehet, a férfi ezt nem fogja neki megbocsátani. Egy nagyon picinyke részem haragszik is rá ezért… De a kialakult helyzetek miatt, és hogy a történet színvonala is végig fenn maradjon abban az izgalom keltés, s megragadás és örök romantikusság iránti vágyakozásban, bár szomorú szívvel, de így véltem helyesnek. S okos megoldásnak a végét a könyvnek… Amely folyamán csak még inkább azt váltja ki az olvasóból ez a könyv, hogy akarja a folytatást… hogy akarja tudni, hogy miként hozhatja e majd esetleg helyre Anna Demir belé vetett bizalmát… s hogy miként is végződik eme sorozat.

Szó szerint igaz az az idézet, amit az álomgyár kiadó hangoztat, s jelentet meg minden könyv végén:
„A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca, A jó „bűvész” magán tudja tartani a figyelmet, és az olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat."

Rám így hatott ez az izgalmakkal, ármányokkal és rendkivüli romantikus szállal megfűszerezett történet. Amelynek sikerült belopnia magát a szívembe, s ezáltal tényleg már csak a folytatást akarom.

S itt is Köszönöm neked @R_Kelényi_Angelika, hogy megírtad ezt a könyvet, és hogy annak ellenére, is hogy nem akartam, de mégis elolvastam. *.*