„Mondhatod, hogy könnyűvérű vagyok. Talán igazad is van. Néha csinálok olyan dolgokat, amiket megbánok. Néha a férfiak csinálják ezt velem, kérdezés nélkül. Mi van nekem? A zene. Egy évem van hátra a középiskolából és van egy tervem. Egy céllal. Emeric Marceaux. Ő az, aki megmondja, mit akarok, átveszi az uralmat felettem, és vágyakra hangol. Amikor játékra parancsol, mindenemet neki adnám. Térdelek a büntetésért, remegek egy érintéséért. Mindent feladnék egy titkos közös pillanatért. Ő az én rögeszmém, a mesterem, a zeném. És a tanárom.”
_– Ami nekem a legdrágább, az nem kerül pénzbe, mégis ezt adják legnehezebben.
Barátság? Védelem? Szeretet? Szédülten keresem a választ.
– Mondd, mi az, és megkapod.
A szemembe néz, és előrelép. Még egy lépés, aztán átfonja a derekamat. Arcát a mellkasomhoz szorítja, összesimulunk, és nagyot sóhajt. Egy ölelés. Ez a legdrágább neki. _
…ahogyan mindenki másnak is.
Lehet, hogy perverz.
Az! Lehet, hogy „kissé” mániákusan pszichopata a férfi főszereplő.
Az! Lehet, hogy a női főszereplő gyámoltalan, szegény…
Az! Lehet, hogy sablonos hatást kelthet másokban ez. De! De ennek ellenére, mégis egy átütő párost ismertem meg a személyükben, akárcsak egy átütő történetet – amely, akarva, s tán akaratlanul is, de képes magát beleékelni a tudatodba, s a szívedbe -.
Lehet, hogy a BDSM-re való mutatás, s ennek kivitelezése is sablonosnak tűnhet, viszont, egy BDSM alap-fikció, mindenhol ugyanarra lyukad ki, csak éppenséggel más-más kivitelezésben.
– Csak jól kell kivitelezni, játszani vele. –
S Godwin, jól játszott vele.
Eltudta érni, hogy azt lássam amit ő akart velem láttatni, s nem pedig mást,
egy másolást.
Láttam egy valóban, perverz gondolatokkal, s tetteket megvalósító – fickót, aki ennek ellenére, mégis kellemes meglepetést okozott, azáltal, ahogyan Ivory-val bánt, ahogyan a védelmébe vette. – Lehet, hogy olykor megszállottnak hatott. Az is volt. De, talán csak mert ez egy kitaláció, egy könyv, mégis szimpatikus mozzanat volt számomra a karaktere -.
S ez által, sikerült őt megkedvelnem is. Tetszett, az őszinte nyersesége is.
Láttam, egy gyámoltalan lányt, akivel az élet nem is kicsit bánt el kegyetlenül. Gondolva itt az anyjára, és a se**fej bátyjára… akik az helyett, hogy mellette lettek volna, s védelmezték volna, inkább eltaszították őt, s ott s akkor bántották amikor csak kedvükre szottyant.
Gondolva itt, a bátyja barátjára is… aki egy… fúúú, hadd ne mondjam ki, hogy micsoda alak… s gondolva itt, mindazokra, akik segíthettek volna Ivoryn, de ehelyett inkább elkerülték őt…
Szörnyű, hogy mi minden történt meg vele, akárcsak az is, hogy jószerivel senkibe se bízhatott meg… egészen Emeric felbukkanásáig.
S szörnyű az is, hogy olykor mennyire is veszik komolyan a társadalmi élet körülményeit is… Gondolva itt erre, hogyha már valaki szegény, akkor azt le kell nézni és a többi…
S az, hogy ezt is feltüntette az írónő, mármint, hogy nem hagyta ki Ivory otthoni körülményeit, az nekem csak is pozitívként jött le. Mármint, hogy értékelem, amiért nem csak említést tett arról, hogy nehéz körülmények között él(t) Ivory, hanem le is vezette is ezt.
Szomorú? Szívszorító hatású? Az volt. Nem tudtam nem megsajnálni őt. S lehet, hogy nehéz egy ilyen sorsú karakterről olvasni, de számomra, többnyire az ilyenek tudnak szívszorító hatással lenni rám. De nem csak csupán ezért a tulajdonságért, hanem azért, is hogy ez által IS, csupa szívet rejtető karaktert ismerhetek meg általa, benne.
Akárcsak maga Ivory-t. Kedveltem, hogy mert megbízni Emeric-ben, bár nem volt az egészében olyan könnyű – s ez külön értékeltem is, már csak azért is, mert így volt idő erre a teljes bizalom kiépítésére, s a kettőjük közti kapcsolat kikutatására, kibontakozására is.
S ha már a karakterekről szót ejtettem akkor, magáról a történetről is egy pár gondolat…
Tény s való, hogy egy ilyen alapú fikciót, mint amiről a történet is szól, a valóságban el ítéletendőbb. De, hogyha ezt egy könyvben olvassuk, érdekes módon másként reagálunk rá… Mármint erre a tanár-diák közti viszonyra… Érdekes… de nem szeretnék ebbe belemenni, mert ez nem a valóság, ez egy könyv, egy olyan könyv amelyet én bírtam.
Nem volt habos-babos, rózsaszín puffancsos… Nyers volt, izgulós volt, élvezhetős volt. S nem mellesleg tetszetős is.
Örültem, hogy elolvastam. Biztos, hogy még újra fogom olvasni. Már csak az Emeric és Ivory párosa miatt is. Kedveltem, s szerettem a párosukat. – De jobban azt, amit kiváltottak egymásból. -.
Imádta
Remélem, hogy az írónő következő regényére nem kell sokat várni, mert az már biztos, hogy szeretnék még tőle olvasni.
Tetszik a nyers stílusa. Tetszik, hogy nem kendőzi el a dolgokat. *,*
1609 októberében Fabricius Flóra, a pozsonyi orvos lánya Báthory Erzsébet udvarába érkezik, hogy megkeresse eltűnt nővérét. Ha tudta volna, mi vár rá, talán útnak sem indul.
Ám hamarosan megtanulja, semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem biztos, csak a halál. Ki mozgatja vajon a szálakat? Ki az, aki befolyásolja az eseményeket, és a gyilkolástól sem riad vissza?
Minden erejére szüksége van, hogy legyőzze az akadályokat és kibogozza a sötét titkot, melyet a csejtei vár falai rejtenek.
Egyetlen emberre számíthat csupán, az Itáliából érkezett, kétes jellemű, mégis rendkívül vonzó férfira, akiről azt sem tudja pontosan, hogy kicsoda, és azt sem, miért segít neki.
Már második alkalommal, hogy volt alkalmam s lehetőségem az írónőtől olvasni, s akárcsak az első alkalommal, most sem csalódtam.
Ismételten el s megragadott ez a nagyon ritka, s különleges írás stílus, amit ő képviselsz. Szép, letisztult s annyira szemet fogó, hogy az olvasó – mint jelen pillanatban magam is voltam –, megbűvölve falja a sorokat.
Előfordult már, hogy egy – egy történetet magáért az egyes élvezhetős élményeikért sikerült megszeretnem. De ezt azért sikerült, mert már az első oldalaknál azon kaptam magam, hogy egy igazán ritka kincset tartok a kezemben, ami a végére be is bizonyosodott, hogy az is volt. Egy igazi kincs. Egy olyan korszakkal a háttérben, amely valóban nem egy egyszerű kor volt, de mégis olyan érzésem volt végig, mintha magam is ott lettem volna –
s ezt szerettem. Akárcsak azt az érzést is, hogy együtt végig gondolkodhattam s fejtegethettem a miértekre a válaszokat – vagyis egyes cselekmények, történésekre való válaszok keresgélésére – Flórával.
A lánnyal, aki nem csak felelősségteljes és kedves s makacs, de hihetetlenül nagy bátorságot is mutatott. Mint a nagy nénivel szemben, mint Marianival s mint Garamivel szemben.
S ha már Mariani… én is csak csatlakozni tudok a női rajongó táborába, mert nem tudtam nem megkedvelni őt. S külön azzal nyert meg magának, hogy rejtélyesen viselkedett végig – de mindig ott volt amikor kellett -… s hogy a végén se vetkőzte le teljes egészében a rejtélyes mivoltát. Így legalább jut a későbbiekben is esély az ő lényének kikutatására, megfejtésére.
Kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat a folytatásban velük kapcsolatosan (is) számomra/számunkra.
De előtte is, hálás vagyok amiért megírta s hogy meg is osztotta velünk ezt a kincset. Amely elvarázsolt, s amelyet csak is ajánlani tudok mindenkinek.
Egyedi írásstílus. Egyedi történelmi romantikus műfaj megfogalmazás. Fantasztikus szó s eseményfordulatokkal, feltárásokkal s leírásokkal.
S nem mellesleg, jól kidolgozott szerethető karakterekkel.*.*
UI: S még a borító is egyedi stílusú, megragadó s különleges. Imádom! :)
1610-ben, egy borzalmas évet maga mögött hagyva, Fabricius Flóra kénytelen Velencébe utazni. A bűnös örömök városába érve egy ismert és az urak által gyakran látogatott házban találja magát. Vendéglátója nem más, mint a híres kurtizán, megmentőjének édesanyja.
Velence urai hamarosan versengeni kezdenek az ártatlan lány kegyeiért, ám ő csupán egyetlen férfi után vágyakozik, Lorenzo Marianit azonban nem könnyű örökre rabul ejteni.
Flóra úgy dönt, segít neki egy gyilkosság leleplezésében, noha az áldozatot egy cseppet sem szívlelte.
A szálak a legmagasabb körökbe, a Collegió tagjai közé vezetnek, akik közül a legfiatalabb consiglieri bármit megadna, hogy a szép magyar lányt a magáénak tudhassa.
Képes lesz-e Flóra ellenállni a gazdagság és a hatalom csábításának?
Egy újabb csodálatos történet tárult elém, amelynek újra részese volt Flóra és Mariani személye is.
Már rég nem titok, hogy szerelmese vagyok a történelmi romantikusoknak, de most már az sem lesz titok, hogy ennek a sorozatnak is szerelmese lettem, és egyben az írónő rajongója is.
Szerettem, hogy úgy tárta elém a dolgokat ismételten így az első részt követően is, hogy beletudtam magam élni a történetben, hogy magam is szereplőjének éreztem. Hogy ott vagyok Flórával és Marianival – az utóbbival szívesebben lettem volna kettesben is :P -.
Szerettem, hogy hű maradt ahhoz a korhoz amit megismertetett velem, és szerettem, hogy Ezt csak még inkább fokozta és magasabb fokokra emelte. Mint cselekményszálilag, mint eseményszálilag, mint érzelmi szálilag.
Szerettem, hogy több volt Mariani-ból és Flórából, azaz kettőjükből. Akárcsak azt is szerettem, hogy egyre közelebb kerültek egymáshoz.
De legeslegelső sorban magát a történetet szerettem. Szerettem, hogy végig figyelemmel kísérhettem – már amikor adódott lehetőségem az olvasásra – a sorokat. Szerettem, hogy úgy érezhettem, mintha magam is részese lehettem volna, egy benne rejlő – még ha láthatatlan is –, karakter.
Megy is a kedvencek közé, és persze az újraolvasandók listájára. ;)
Ajánlani tudom én is csak mindenkinek. Garantált, hogy az elolvasása után nem csak a folytatásáért kiáltana, de az is biztos, hogy az újraolvasásáért is kiáltana. :) Alig várom, hogy olvashassam a folytatását. :)
1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak.
1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?
Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el.
A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.
Jaj nekem!
Az én egyik szemem könnyekbe csordul, míg a másik örömbe!
Ez a rész is (ha nem jobban) akárcsak az elődei, magasan hozta azt a színvonalat ami továbbra is megnyerő volt számomra.
Izgalmas volt, különös eseményekkel és titkokkal a háttérben – amelyekre persze szépen sorjában ahogyan azt már megtapasztalhattam az előző részek során, így itt is fény derültek -. De persze nem rögvest, hanem úgy s abban a színvonalban, mederben amelyet már úgy megkedveltem, sőt szerettem.
Szerfelett üdítő volt számomra, és persze ennek természetesen külön örültem is, hogy minden egyes cselekvény és elrendezés mögött állt valami nem odaillő, valami ami kíváncsiságot vált ki, és nem utólagosan bizonyos rejtélyek és eset(ek) megoldására kényszírtette a mi morc bárónkat, és az ő ifjonti, makacs de határozott, kotnyeles Miliét.
S ugyanígy voltam azzal is, hogy a báró múltja is feltárult előttem. Nekem külön tetszett ez.
Jó volt megismerni a bárót, még a tragédia előtti korszakából. Minden olyan kérdésre, szerintem amire vártam, megkaptam a válaszokat.
Amit ezúton is köszönök szépen!
Mili… akárcsak eddig, itt is hozta azt a makacs jellemet amit már volt szerencsém megismerni, s meg is szeretni. Szerettem – ahogyan így végig is nézve, gondolva a sorozatot –, hogy nem hagyta magát, és mindig előrébb ment – sőt olykor a feje után is -. Szerettem, hogy nem riadt vissza semmitől sem… s bár eddig is nagyra nőtt karakter volt a szememben, ebben meg aztán pláne. Megérett, s felnőtt ahhoz a szerephez, amit maga Gyula bácsi megálmodott neki. :)
Kicsit nehéz most egy rendes véleményt alkotni… de aligha lehet egy ilyen fantasztikus, különálló, egyedi történet lezárása után. Amelyet bár még bírtam volna még olvasni, de úgy hiszem, s vélem, hogy méltó lezárás s befejezése volt. Élveztem minden egyes sorát. A nyomozásokat szintén, s külön megjegyezném, hogy megint csak azon kaptam magam rajta, hogy magam is elkezdtem fejtegetni a miérteket, s bár már voltak sejtéseim a titokzatos War kilétéről, mégis jobb élmény volt, Mili szemszögéből s az ő gondolat menetéből összetenni a kirakósokat.
S az élvezet mellett pedig, Márikának köszönhetően rengeteget sikerült megint csak kacagásra bírni magam. Nem lehetett nem megszeretni ezt a bájos, kis bolondos, de ami a szíván a száján, kislányt. Rengeteg alkalommal csalt már mosolyt és jóízű kacagások ki is belőlem az előbbi részek során, de ebben se volt rest másként cselekedni velem. :)
Végezetül pedig…
Örültem, hogy ráleltem erre a sorozatra. Örültem, hogy el is olvashattam. S boldog is vagyok, hogy ezt a sorozatot egy fantasztikus és nem utolsó sorban magyar író írta meg.
Aki immáron, e sorozata által beérvényesítette magát a kedvenc íróim közé, nem mellesleg a sorozatát is a leg-leg-legkedvencei közé. Természetesen szándékozom még újra s újra elővenni ezt a sorozatot, mert ha nem olvastam volna még el, s ja jelenleg nem emlékeznék erre – :D –, akkor tuti, hogy javasolnám s határozottam ajánlanám is magamnak, hogy olvassam el! :D
Köszönettel tartozom önnek Gyula bácsi, amiért megírta, s amiért meg is osztotta velünk ezt a fantasztikus sorozatot. Hatalmas gratulációmat és csodálatomat küldöm önnek, amiért így lefestette, bemutatta nekünk a régi Budapestet, Marosvásárhelyt és a többi helyet, plusz Párizst. Nah meg az 1900-as éveket. :) – S nem mellesleg a rengeteg kutatásért, és ezek bele kalkulásáért is. :)
A kárhozott könyörtelen.
A kárhozott legyőzhetetlen.
A kárhozottnak egyetlen feladata van: hogy öljön azért a személyért, akiért létrehozták.
Nemezist arra teremtették, hogy egy galaktikus szenátor leányát, Sidoniát védelmezze. Egymás mellett nőttek fel, de semmilyen értelemben nem testvérei egymásnak. Nemezis boldogan adná az életét Sidoniáért, és ezt is várják tőle. Ölne is érte, annyi életet oltana ki a védelmében, amennyi csak szükséges.
Amikor az őrült császár értesül arról, hogy Sidonia atyja felkelést szított ellene, a szenátor leányát a Galaktikus Udvarba rendeli. Túszként kell szolgálnia az apja ellen. Nemezis csak egy módon óvhatja meg Sidoniát: ha Sidoniává válik.
Nemezis, a gyilkológép magát Sidoniának álcázva elutazik a császári udvarba, ahol korrupt politikusok és kétszínű szenátorok gyermekeinek körében kell eljátszania a szerepét. A viperafészek minden zuga újabb veszélyt rejt, de Nemezis nem vetheti be ellenük valódi képességeit: mindent kockára tenne azzal, ha leleplezné a titkát.
Amíg a birodalom egyre repedezik és mind jobban fenyegeti a nyílt lázadás, Nemezis megtanulja, hogy több rejtezik benne, mint csupán gyilkos ereje. Igazabb emberségre lel önmagában, mint amilyet a valódi emberek többségénél tapasztal. A veszélyek, akciók és intrikák árnyékában talán épp ez az emberség lesz az, ami megmenti az életét – és a birodalmat.
Megtévesztés vár rád… vagy pusztulás. Ez jellemzi a könyvet, mind azon feltérképezés mellett, hogy egy olyan teremtmény emberré válik, s olyan emberi vonások/érzelmek-et ébred rá, akit másként terveztek meg.
Nemezis: Amíg a birodalom egyre repedezik és mind jobban fenyegeti a nyílt lázadás, Nemezis megtanulja, hogy több rejtezik benne, mint csupán gyilkos ereje. Igazabb emberségre lel önmagában, mint amilyet a valódi emberek többségénél tapasztal. A veszélyek, akciók és intrikák árnyékában talán épp ez az emberség lesz az, ami megmenti az életét – és a birodalmat.,
Tyrus: Aki mindezt meglátja benne, és aki mellett válik Nemezis igazibbá.
Fantasztikus ez a történet. Nem is hittem volna, hogy egy ilyesfajta dísztópia-sci-fi regény, ennyire lefog tudni kötni. Hogy ennyire megfog lepni, ráadásul a kellemesebb fajtából.
Élvezetes volt számomra ez a fajta világ, ez a fajta stílus. S leginkább az volt igazán élvezetes amit maga a történet takart.
Ha kiszámíthatatlannak is véltem, a végén alapos meglepetésben részesültem… Ugyanis, képes volt az író olyan váratlan fordulatot bele-belecsempészni, amire magam se számítottam. És ezt én pozitívumként éltem meg. S nem csak azért mert meglepetéssel szolgált, hanem azért is, mert ezáltal csak még inkább megnyert magának ezzel a könyvvel. De nem csak a történet, de a főszereplők is egyaránt.
Nemezis-re visszatérve, ritkán fordul elő velem az, ha a női főszereplőt helyezem előrébb a férfi karakternél, de ebben nem tudok másként tenni. Ezt a könyvet abszolút, hogy Nemezis viszi. Tetszett a felépítése. Tetszett, hogy az író az ő szemszögéből írta meg. Tetszett, hogy fokozatosan kezdett önmagára ébredni, s elfogadni azt, hogy ő több egy kárhozott -nál.
Tyrus… ő már az elején egy egészen érdekes karaktert mutatott. Sőt mi több, már az elején azt éreztem nála, hogy ő több s másabb annál, mint amilyennek mutatja magát. És örültem is neki, hogy így is volt. Nekem tetszettek a módszerei… bár azért a végén alaposan meglepett, de én még akkor is bírtam őt…
Én azt mondom, s vallom, hogy érdemes elolvasni és VÉGIG is olvasni ezt a regényt. Hiszem, hogy másnak is tud kellemes meglepetést okozni. ;)
A szerelem nem halhat meg soha.
Azt mondják, 21 nap kell hozzá, hogy kialakuljon egy szokás. Ez hazugság! A lány 21 napig kitartott. A 22. napon pedig mindent megadott volna a halál nyugalmáért. Mert azon a bizonyos 22. napon rájött, hogy az ő megmenekülése a biztos halált jelenti vagy az apja, vagy a szerelme számára. A Papírhattyú komor, mégis szívet melengető szerelmi történet, tele nyersességgel, intrikával és feszültséggel.
Lenyűgöző mese szenvedélyről, veszteségről, megváltásról.
Öt, négy, három, kettő, egy… és bummm!!!
Az elején még nem hittem volna, hogy ebből kisül számomra egy olyan történet, ami szó szerint egy hatalmas ökölnyi gombócot helyez a torkomba, és még annál nagyobbat a gyomromba.
Eddigi olvasásaim során, ez volt a második dark romance-om, de ez még az előzőn is túl tett.
Letarolt. Kiszipolyozott. Megborzongatott.
Történesen, nem bántam meg, hogy elolvastam… és büszke is vagyok magamra, amiért nem hagytam félbe az eleje miatt. Hiba is lett volna a részemről, mert végül odajutottam el a végén, hogy ez bizony határozottan egy 5*-os minimum – bár ennél többet is ér -.
Pozitívum számomra a karakterek kibontakozása, és a szemeim előtti változásai. Ahogyan az is, hogy sorjában akkor amikor kellett, válaszokat kaptam a miértekre. És ez igazán tetszett.
Maga a történet meg abszolút beégette magát a szívembe. Egészen odáig, hogy a kedvencek közé sorolhatom. *.*
Az olimpiai válogatóra készülő, tizenkilenc éves Kinsley Bryantnek úgy hiányzik Liam Wilder, mint púp a hátára, hiszen fontos lenne, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a felkészülésről. Az Amerika kedvenc rosszfiújaként számon tartott Liam profi futballista, és minden megvan benne ahhoz, hogy a lányok szó nélkül ledobják magukról a textilt.
*Észbontóan jóképű – kipipálva.
*Olyan hátsó, amellyel képes összeroppantani egy parmezán sajtot (méghozzá a drágábbik fajtát) – kipipálva.
*Annyi magabiztosság, amennyivel képes lenne kiiktatni a Föld gravitációs vonzását – duplán kipipálva.
Ráadásul Kinsleynek szigorúan tilos Liamhez közelednie, aki maga a tiltott gyümölcs. Az edzője ezt világosan az értésére adta. („Próbáljatok csak meg közel kerülni Wilderhez a focipályán kívül, és olyan gyorsan repültök a csapatból, hogy időtök sem lesz megszámolni a tetoválásait!”) De Kinsley számára ettől csak még vonzóbbá válik a fiú. Sőt, mivel Kinsley már számba vette a látható helyeken lévő tetoválásokat, nem végez félmunkát, ha már belefogott. A saját szabályai szerint próbál közelebb kerülni Liamhez, aki elhatározza, hogy megismerteti a lánnyal a „csapatszellem” egy teljesen más értelmezését.
Első gondolatom az volt, hogy miért is halogattam idáig ezt a könyvet. De aztán rájöttem. Tartottam attól, hogy nem fog tetszeni – ami benne is lehetett volna a pakliban. -. Viszont most.
Most igazán örültem. Mármint annak, hogy most volt alkalmam elolvasni ezt a könyvet.
Ezt a könyvet, amelyről egyértelműen kijelenthetem: IMÁDTAM!!!!
Nem volt sablonos. Nem volt unalmas. Nem volt, az a hű mézes – mázas, rózsaszínfelhős.
Ez annál sokkal több volt. A karakterek tették azzá. – Hivatalosan pedig, maga az író: R.S. Grey. -.
Már az elején megnyert magának Kins. Akin rengeteget szórakoztam, s jókat kacagtam.
De nem csak a beteges humora miatt nyert meg magának, hanem azért is amilyen éretten viselkedett 19 éves korához képest. Tetszett az az erő, az a küzdelem amit végig hozott a könyvben.
S valóban passzol hozzá az az idézet, hogy: Hitt benne, és sikerült.
S igen, valóban mind az sikerült amiért küzdött, amiben hitt, hogy sikerülni fog.
Tetszett, hogy mérlegelt. Tetszett, hogy a mérlegeléseivel végül nem juttatott az őrületbe, hanem mindig meglepett.
S nagyooon tetszett, ahogyan Becca-val kiegészítették egymást. Imádtam a barátságukat, ahogyan indult, s ahogyan alakult.
S ami a legjobban tetszett, az végül is a Liam-el való kapcsolata volt. *.*
S hamár Liam. Ahw*.* Csatlakozom, a rajongói táborába én magam is.
Tetszett, hogy teljesen más embert kaptam róla, mint amilyen képet hirdettek vele kapcsolatban a sajtóban, médiában.
Tetszett, hogy a szexi test mögött, egy olyan embert ismerhettem meg, aki betudta bizonyítani, hogy ő több annál mint egy dögös szexi pasi.
Tetszett s igazán megfogott benne az, ahogyan Kinsly-vel bánt, viselkedett.
És ahogyan a kapcsolatukat kezelte.
OMG *.*
Engem ez a történet megnyert magának. Tüzes volt, humoros volt, küzdelmes volt – ármányokkal a háttérben –, romantikus volt, és persze egyértelműen szerethető – imádni való volt.
Nem is kérdés, hogy megy e a kedvencek listájára! ;) Ahogyan az sem kérdés, hogy újra olvasós lesz e! ;)
Vörös betűkkel
Holló a hollónak
