Vélemény #33

Diana Landry
Nem felejthetsz el


Egy fiatal fényképész, aki véletlenül szemtanújává válik egy brutális gyilkosságnak. 
Egy fiatal doktornő, akit anyja menekít ki kegyetlen apja markából még megszületése előtt.
Egy középiskolai tanárnő, aki egy olyan férfi gyermekét neveli, aki összetörte a szívét. 
Három nő. 
Három különböző sors. 
Egy közös ellenség, aki egymás útjába sodorja őket, és megpecsételi a jövőjüket. 
Az élet kiszámíthatatlan, és nemsokára azt veszik észre, hogy mindannyian egy szövevényes háború részeseivé váltak, ahol az sem mindig egyértelmű, ki az ellenség és ki a barát… 
Fordulatok, szövetségek, leszámolások, szerelmek – maga az élet, színes szélesvásznú kivitelben. A sors keveri a lapokat, az olvasónak mindössze annyi dolga marad, hogy sodortassa magát az izgalmas, lebilincselő áramlattal. 
Diana Landry romantikus regénysorozatának befejező kötete.

Oké… elsőnek is a borító az valami meseszép. ♥♥♥ És megragadóbb, igazság szerint jobban elnyerte a tetszésemet, mint az első résznél – bár az is megfogott -. :) A leírás bár számomra már nem volt ismeretlen, tekintve abból a szempontból, hogy az első részt követi, csak itt ebben már, egy harmadik ’szál’ is fut, már ha kifejezhetem így magam, Emília és Max történetét is benne. De azt mégis meg kell jegyeznem, mert nem tudok elmenni mellette, hogy figyelemfelkeltő. De úgy az igazi, ha előtte a ’Nem bújhatsz el’ –t olvasódik el először, mert másképpen nem lesz teljes az egész szál, s történés. Még akkor sem, ha ahhoz képest elegendő magyarázatot, információt is lelhetünk ebben a kötetben, amely miatt nem mondhatni, hogy összezavarhatná az olvasó figyelmét, ha csak ezt olvasná el… elsőként. De nagy hiba volna, s vétség, ha az elsőt kihagyná valaki, vagy ha megcserélné az olvasási pontot…

@Diana_L , én erre a részre is csak azt tudom mondani, hogy lenyűgözött. Már az első sorok után azt mondtam magamnak, és a barátnőmnek is, hogy imádom, csak ugyan, mint ahogyan az első részt. Ugyanazt az érzést, sőt mi több, egy-kettővel még több érzést is kaptam belőle, ebből a részből. És ez a végére sem változott meg. Imádtam minden egyes sorát, minden egyes jelenetet, részt benne. A karakterekről nem is beszélve. *.*♥♥♥

Különösen tetszett már az elején az, hogy Antonio-ról, a főbb maffia főnők életébe is betekinthettünk, jobban, mint az első részben. Itt ebben már többet tudtunk meg róla, mint pl. azt, hogy honnan indult, s miért vált azzá, akivé vált… S bár hiába rossz fiú… mégis az ő karaktere, múltjával és jelenével épült ez a sorozat, és a karakterek közös pillanataik, amelyekben egyre közelebb s közelebb kerülnek egymáshoz… Ami, Antonio gaztette és mivolta nélkül, aligha történhetett volna meg. Gondolok itt elsősorban, Alex-ra és Kate-re… És persze e résznek párosára, Gabe-re és Lena-ra, és Max-Emíliára.
És, hogy még valamit mondjak Antonio-ról. Ahogyan az első részben, úgy itt is sikerült megragadnod úgy a karakterét, a modorát, ami egy maffia főnöktől elvárható, s számítható. Azaz, én úgy gondolom, s úgy éreztem, hogy sikerült hitelessé tenned az ő karakterét. *.*

Na és akkor most e könyv főhőseiről… egy pár mondat…

Már az elején bebizonyosult nálam, hogy Gabe sokban hasonlít a bátyjára, Alex-ra, már csak abból a szempontból is véve, ahogyan kerek perec közölte a szándékát Lena-val. – Ami felelhető, s észlelhető volt, Alex-nél is, amikor elhatározta magában, hogy ő akarja Kate-t, testestül, lelkestül, szívestől…- És én imádtam. Fülig ért a szám, kis híján annyira vigyorogtam rajta. Tetszik, sőt mi több imádom a határozottságát, és a fellépést. Ami jogos is. Pláne meg, hogy érezhető volt rajta az, hogy tényleg komolyan gondolja… szívből… ami a legfontosabb szempont, az elfogadhatóságát nézve. :)
S akárcsak Alex-éknál, úgy Gabe-éknél is hihetetlenül élveztem azokat a részeket is, amikor Gabe akcióba lendült, hogy megmutassa s, hogy bebizonyítsa Lena-nak, hogy ő tényleg most komolyan gondolja azt, hogy őt akarja, s hogy szereti.
Konkrétan én imádom, ha egy férfi, amikor elkövet egy bazi nagy hibát, s amire rá is ébred, s hogy szeretné, s azon van, hogy azt helyre hozza, és hogy azon van, hogy megmutassa, nem csak üres szavakat mormol, s tetteket cselekszik, ha nem valójában, tényleg azt akarja amit, s ezt nem rest be is bizonyítani. Az ilyen bizonyítási kereteket, cselekvéseket, mint amit itt Gabe-nél is volt alkalmam tapasztalni, s átélni, nekem nagyon tetszett. S imponált is. :)

Lena-t is megszerettem azon nyomban, amikor a félelmét a háttérbe szorítva, erősnek, s bátornak mutatta magát, és hogy nem tört meg, Antonio-val szemben… Egyenesen imádom az ilyen női karaktereket. Szeretem, hogy van saját önálló döntésük, és hogy még a legrosszabb, legfájdalmasabb pillanatokban is képesek összeszedetten gondolkodni, cselekedni, és ami a legfőbb, szájalni. :D :) S őszintén szólva, ha nem titkolta volna el Gabe elől, amit eltitkolt… akkor most én nem hiszem, hogy ennyire megragadó lett volna az ő kapcsolatuk. Végig izgultam, bár volt egy olyan érzésem, hogy Gabe eléri, amit akar, de mégis olyan jó érzés volt, végig izgulni a kapcsolatuk menetét. Ahogyan Gabe próbálta elérni, hogy Lena higgyen abban, hogy komolyak a szándékai. :)

Különösen imádtam azt a részt is, amikor Gabe-bel a gyerekkori emlékeiket, a megismerkedésük korszakát vették elő. :) Imádom az ilyen régi sztorik felelevenítését, mert bár lehet vidámabb vizekre evezni vele végül, de lehet szomorúbbakra is… De mégis van egy fajta jellegzetes pillanata, amely által több bepillantást tudunk nyerni a karakterek múltjába, ami ha meg közös is, az csak még egy extra plusszot dob rajta. :)

S akkor a történet másik két párosáról is néhány pár mondat…

Őszintén megérintett Max része is benne, ahogyan az érzéseiről olvashattam, hogy mennyit számított neki az emberei élete, és most ebben a Lena élete is… majd Emília is… Őszintén, összeszorult a szívem, ahogyan az ő érzéseit olvastam… És… bár általában szeretem, ha egy szálon fut egy könyv. Mármint abban az értelemben, hogy csak egy páros van az, akinek az ’életébe’, az ’együtt töltött pillanatiba’ nyerünk betekintést… De úgy érzem, hogy ebben ez most nem zavart, mármint, hogy nem csak Lena és Gabe, meg a fő gonosz van képben, de ugyanúgy kap benne több, egyenlő szerepet Max és Emília is. Aminek én igazán örültem. :) Legalább így nem csak a vége felé, vagy csak úgy közben-közben egy-egy apró információt/morzsácskát kaphattunk felőlük, hanem teljes képet. És ami külön tetszett náluk az, az, hogy szépen, lassan s fokozatosan haladt, s épült fel, s ki a kapcsolatuk. :)
Sikerült az ő párosukat is a szívembe zárni… még Max-et is, annak ellenére is, hogy amikor kiejtette a száján, azt a mondatot, hogy: {„Megmentettelek, vigyázok rád. Talán túl régóta vagy összezárva velem, ezért hiszed azt, hogy kedvelsz. Hálás vagy, és így próbálod meg kimutatni. – Idegesen a hajába túrt. – Amint magad mögött hagyod ezt az egészet és biztonságban folytathatod tovább az életed, te is így fogod gondolni.”} – legszívesebben fejbe csaptam volna… Egy tipikus macsós viselkedése okán… De mellette, tudtam, hogy ez a mondat, ez a rész, szükséges volt… Sőt mi több. Nekem kellett! Pláne meg, hogy ezt követvén, Emília alaposan a helyére tette őt. :D :)
S különösen náluk meg az tetszett, hogy a két Campell fivérhez hasonlóan, most Lena volt az, aki ésszerűen viselkedett végig, s aki viselkedésileg szintén egy kemény csajszit hozott, és olyan gondolkodási bizonylatról adott képet, mint a két férfi. Amit akartak, az mellől nem tágítottak. Sőt mi több… inkább tett is érte.

Igazán csak azt sajnáltam, hogy ilyen hamar véget ért mind a két páros története. Úgy olvastam volna még tovább. De ez így volt szép, s kerek. Mindenki azt kapta amit(akit) megérdemelt. :)

Megvallom, Aleria megjelenésére számítottam, de én azt mondom, hogy ez igen. A végére ő kellett oda, {hogy lerendezze, s lezárja azt, amit már rég meg kellett volna tennie, vagy neki, vagy másnak akár.}

És aki még meglepett, az Dylan volt… de a végén hatalmasat nőtt a szememben. Legszívesebben úgy megölelgettem volna, amikor {felhívta Max-et.} *.*

S külön boldogság volt számomra, hogy Alex is kapott egy pár jelenetet. Amiért külön ezer köszönet, és hála neked! ;) ♥♥♥

S végül… azt hiszem, azt elárulhatom, bár már nem lehet nagy titok, hogy ezzel a sorozattal, új kedvenceket kaptam a TOP listámhoz méltán. És vele, általa egy új kedvenc írónőt is. Aki megajándékozott ezzel a gyönyörű, számomra nagyon kedvelt, s szeretett műfaj stílussal. Úgy, ahogyan azt én szeretem. S amelyet bárhol, bármikor, újra és újra szívesen olvasnék, s olvasok is, és az is biztos, hogy még gyakortabban újra és újra a kezembe fogom majd venni mind a két regényt. *.*

Köszönettel tartozom ismét csak neked @Diana_L , hogy megírtad nekünk ezt a sorozatot, és külön köszönetem, amivel aligha tudnám kifejezni azt, amit okoztál nekem azzal, amikor megajándékoztál ezzel a folytatással. El sem tudom mondani, hogy mennyire boldoggá tettél, ahogyan azzal is, hogy ilyen hamar volt alkalmam, s lehetőségem elolvasni a folytatást, nem sokkal az első rész után. Köszönöm, köszönöm, köszönöm….♥♥♥ ♥♥♥ ♥♥♥

Remélem, hogy hamarosan egy új regényt ismerhetünk majd meg általad, tőled… de addig is, még biztos, hogy elő-elő fogom majd még venni mind a két kötetet, hogy újra s újra olvashassam őket. ;)

S akárcsak az első részt, úgy ezt a részt is, nagyon ajánlom mindenkinek!!!!!

Kedvenc idézetek:

„Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná: még nem végeztél velem.” 

Agatha Christie”

"Hónapokig bizonygatta magának, hogy csupán testi vágyat érzett a lány iránt, de be kellett ismernie, hogy csak áltatta magát. Végérvényesen és visszavonhatatlanul beleszeretett Helena Parkerbe."

"Vannak, akiknek tovább tart felnőniük és úgy látszik, ő is közéjük tartozik."

"Egy másodperccel később megadóan felsóhajtott és megdörzsölte az állát, ahol a lány megütötte. 
– Az ördögbe! Nem is sejtettem, hogy balkezes vagy! 
– Rosszat álmodtam… – Max egy intéssel belefojtotta a szót. 
– Felejtsük el, rendben? – Megfordult, és kiment a szobából 
– A fenébe! – Max! Állj már meg! – Emília a konyhában érte utol. Épp egy zacskó fagyasztott zöldséget vett ki a hűtőből és felé nyújtotta. 
– Tedd az öklödre. 
– Nézd! Tényleg nagyon sajnálom – egy pillanatra elhallgatott, felhúzta a vállát. – Nem tudom, mi mást mondhatnék. 
– Ne mondj semmit, oké? – Emília iménti reakciója teljesen meglepte. Nem volt az a gyámoltalan doktornő, akinek eleinte gondolta. A lány idegesen csavargatta a pólója alsó szegélyét, és a levegőben szinte tapintani lehetett a feszültséget. – Majd beteszek a szobádba egy botot és legközelebb inkább azzal bökdöslek meg, ha rémálmok gyötörnek. – Maga is meglepődött a könnyed megjegyzésen, de mindenképpen szerette volna megnyugtatni a lányt. 
Emília szeme elkerekedett a szavak hallatán. Egy darabig szótlanul nézte, majd hirtelen hangos nevetésben tört ki. A nevetéstől a hasát fogta és potyogtak a könnyei. Max egy darabig nézte a lányt, kihúzott egy széket. – Majd szólj, ha kiszórakoztad magad."

"– Nem voltál sem naiv, sem hülye – szólalt meg Gabriel halkan. Különös, sebezhető mozdulattal széttárta a karját. – Akár hiszed, akár nem, sokat jelentett nekem az az éjszaka. 
– Na, persze. Ismerlek, Gabe! Egyik ágyból ugrálsz a másikba. Behúztál az én nevem mellé is egy strigulát a kis noteszodba. Ennyi. 
– Nem ismersz! Nem ugrálok egyik ágyból a másikba. Lehet, hogy egykor ilyen voltam, de már nem. 
– Egy pillanatra elhallgatott, és komolyan a lány szemébe nézett. – Több mint egy éve nem volt senkim, Lena. Pontosan azóta, amikor rádöbbentem, hogy sokkal többet jelentesz nekem, mint egy gyerekkori jó barát. 
Lena szeme döbbenten elkerekedett. 
– Bocs, Campbell, de ezt képtelen vagyok elhinni. 
– Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz a gondolathoz, mert nem foglak elengedni – végigsimított a lány arcán. – Tudod, hogy mennyire gyönyörű vagy? – Ujjai végigsiklottak a nyakán. – Minden egyes érintésemtől szaporábban ver a pulzusod. Érzem az ujjaim alatt, ahogy azt is érzem, hogy egyre gyorsabban veszed a levegőt. Minden áldott nap átkozom magam, hogy ellöktelek magamtól. 
– Hagyd abba, kérlek! – Lena hangja riadt suttogássá halkult. 
– Nem akarom. Nem tehetem. Meg foglak csókolni, Lena, és te hagyni fogod."

"– Ismerlek, Csibém. Hány pasival feküdtél le életedben? Rajtam kívül csupán egyről tudok. – Riadt szemek néztek vissza rá. Látta, ahogy ugrásra készen megfeszültek a lány izmai. Biztos volt benne, hogy Lena tudja, mik lesznek a következő szavai és ettől úgy megijedt, hogy legszívesebben elrohant volna. – Tudod miért? Mert soha nem feküdtél le olyannal, akit ne szerettél volna. – Gabriel egészen közel hajolt hozzá, és finoman az ajkához érintette az ajkát. – Szeretlek, édesem. Az életemnél is jobban szeretlek. És egyszer elérem azt is, hogy ezt elhidd nekem. – Megfordult, és besétált a fürdőszobába. Miután becsukta maga mögött az ajtót, hosszan kifújta a levegőt. – Csak türelem."

"Emília még soha senkivel nem találkozott, aki a szülein kívül ennyire törődött volna vele. Igaz, sokban különböznek egymástól, mégis tökéletesen összeillenek. Bármit is hoz a jövő, az ő szívében örökre különleges helyet fog elfoglalni ez a férfi."

"Lena felemelte a fejét és Gabriel szemébe nézett. Ujjai végigsimították a férfi arcát. 
– Lena – a férfi hangja mélyen karcos, és gyengéd volt. Mintha bátorítani akarná, hogy szerezze meg magának, amit akar, és ne engedje többé el. 
Gabriel Lena tarkójára csúsztatta a kezét, és maga felé húzta a lányt. Amint az ajkuk összeért, Gabriel élvezettel felnyögött, Lena pedig abban a pillanatban tudta, hogy elveszett. Gabriel Campbell végleg magához ragadta a szívét."

"Soha egyetlen nő sem volt rá még ilyen erős hatással, mint Emília. Mintha neki teremtették volna. 
Hallotta, amint az érintéseitől elakad a lány lélegzete. Végigcsúsztatta kezét a lány csípőjén, derekán, fel a karján, majd megfogta a csuklóját, és a feje fölé emelte. Emília megpróbálta kihúzni a kezét Max szorításából, de a férfi nem hagyta. 
– Ssshh! Hagyd, hogy kényeztesselek. 
– Ne! Meg akarlak érinteni! 
– Majd eljön annak is az ideje! – suttogta. 
A következő percekben semmi más nem létezett, csak a csókok, érintések, a vágyuk, ami távolra űzte a külvilágot. Max megtalálta azt, amire egész életében vágyott, pedig nem is kereste. Úgy érezte, hogy Emília karjai között végre békére lelt."

"Ott, azon az az estén, abban a kis chicagói nappaliban elkezdődött a közös jövőjük. Az a jövő, amiben Emília Malone talán eddig soha nem mert reménykedni."